Tavaly nyáron minden szép, s jó volt. Elképesztő élmény volt az egész Európa-bajnokság, tényleg olyan, amit még korábban soha nem tapasztalhattunk. Mindenki hirtelen odalett a fociért, egyre többen fociztak magyar mezben a pályákon. Legendák születtek, akikre a fiatalok is felnéztek. Minden olyan jónak tűnt, úgy érezhettük, hogy vége az átoknak, a magyar foci ismét visszatérhet a régi helyére. Azonban az egész egy illúzió volt, valójában semmi nem történt, futballistáink nem tanultak meg játszani, a csapat ugyan olyan erősségű volt, csak kijött a lépés és nem utolsó sorban játékosaink is jó formában voltak. Király Gábor karrierjének utolsó nagy lehetősége volt az Eb, ahol zseniálisan védett, olyannyira, hogy a nemzetközi sajtó is újfent felfigyelt rá. Visszavonulása után valljuk be, hogy egy nagyon nagy betöltetlen űr keletkezett. Hiányérzete van az embernek, amikor a kezdőre néz, hiszen Király neve garancia volt a sikerre. Annyira alázatos, jófej, igazi sportember volt, akit -megkockáztatom – lehetetlen lesz pótolni. Gulácsi méltó utódja lehet, de csak technikailag. Soha nem lesz olyan karakter, olyan egyén, vezér, mint Király, aki valami egész különleges pluszt adott. Mellette Juhász Roland is olyan meghatározó tagja volt a védelemnek, akit nagyon nehéz lesz pótolni. Az elmúlt évek, évtizedek legjobb védője volt, aki Bajnokok Ligájában is szerepelhetett, annyi tapasztalata volt védőként, mint senki másnak a jelenlegi keretből. Mellette cserélődtek az emberek, de ő állandó pont volt a védelemben Királlyal együtt.
Lássuk be, Király és Juhász visszavonulásával két olyan játékos esett ki a védelemből, akik korszakos egyéniségek voltak. Igen, vannak tehetséges játékosaink, akik lehetnek hasonló nagy egyéniségek, de erre nem mostanában lesz sor. Nincs olyan játékosunk jelenleg, aki egy BL vagy topligás csapatban stabil, meghatározó ember tud lenni. Ehhez még tegyük hozzá, hogy Gera is tavaly nyáron volt karrierje csúcsán, így kijelenthetjük, hogy az a kevés egyéniség is eltűnt mára a csapatból. Dzsudzsák egyszerűen soha nem lesz olyan, mint Gera vagy Király. Lehet technikásabb, lehet jobb, mint futballista, de mint ember, egyén, csapatjátékos nyomába se érhet a fentebb említett két korszakos egyéniségnek. Lehetett volna hasonlóan szép karrierje, ha anno a PSV-ből nem Oroszország fele veszi az irányt, hanem Európába.
A tavalyi Eb-n mindenkinek kijött a lépés. A nagy öregek megragadták éltük utolsó lehetőségét (Király, Juhász, Gera), míg a fiatalok is felnőttek hozzájuk (Kleinheisler, Nagy Ádám). A fiatalok jó teljesítményt nyújtottak, amivel elérték, hogy egy sokkal jobb csapatba kerülhessenek, de érzésem szerint egyikőjük sem döntött jól. Egyébként is, ez a magyar foci egyik legnagyobb gondja. Egyszerűen nem tudnak csapatot választani játékosaink. Ezt megfigyelhetjük, ha megnézzük az utóbbi évek átigazolásait. Dzsudzsákban több volt, Nagy Ádám a Serie A-ba ment, ami a magyaroknak játékostemető, Kleinheisler megbukott Németországban, Kádár Ukrajnából soha nem lesz akkora vezér, míg Guzmics is maradhatott volna közelebb a válogatotthoz. Meghatározó játékosaink nem döntöttek jól, karrierjük megbicsaklott, rossz döntést hoztak, amivel a nemzeti csapat is sokat gyengült, pedig a keret alapvetően nem változott. Amikor Pintér Attilával szenvedtünk akkor is hasonló volt a merítési lehetőség, mint ma és a tavalyi Eb-n.
A mostani játékosokat nézve Gulácsi és Nikolics lehet az a két húzóember, akikre lehetne építeni, annak ellenére, hogy a csatár azért már nem fiatal, de jelen helyzetben ő az, aki a nemzetközi mezőnyben is ér valamit. Rövid-középtávon rá kell építeni a csapatot, köré formálni a taktikát, amivel kihozhatjuk belőle a maximumot, így a válogatott és Nikolics is profitálhat. Ez egy 4-5 éves projekt lehet, közben pedig beérhet az a mag, amely Szélesi Zoltán alatt brillírozott az utánpótlás-válogatottakban. Torvund, Szoboszlai és Csoboth lehet a jövő válogatottjának a magja, akik évek múlva már meghatározó tagjai lehetnek a nemzeti csapatnak.
A 2017-es év tényleg a magyar labdarúgás egyik legszomorúbb esztendöje volt. Egy évben kikapni Andorrától és Luxemburgtól akkora csalódás, amit nem lehet leírni. A srácok lélektanilag a földön vannak, a támogatás eltűnt mögülük, a csapat mellett pedig nagyon kevesen állnak. Mindenki a változást akarja és azt, hogy történjen már valami. A kommenteket olvasva jól látni, hogy mindenki ért a focihoz, így nyugodtan mondhatjuk, hogy 10 millió szövetségi kapitány országa vagyunk. Jókat derülhetünk akkor, amikor olyanokat olvasunk, hogy „szüntessük meg a profi labdarúgást, szántsuk be a pályákat” és társai. Lehet sokan viccnek szánják, de sajnos nagyon sokan ezen a szinten tartanak. A közbeszéd szintje is 0 hazánkban, akárcsak a válogatott és a csapatok teljesítménye. Azonban vannak még reménysugarak.
Izland, Belgium és Németország példájából lehet tanulni. Az említett nemzetek is a padlón voltak, majd elkezdtek valami mást, ami 10-15 év után ért be. Nálunk is elkezdődtek ezek a változások, de nem fognak egyik pillanatól a másikra lezajlani. Várni kell, türelmesnek lenni, amire a magyar ember nem képes. Mi mindig többet akarunk, soha nem elégszünk meg azzal, ami van. Ebben a helyzetben tényleg nem lehet mást tenni, mint megoldásokat keresni, megreformálni az utánpótlást, játékosokat nevelni és a futball közbeszédét növelni. Tenni azért, hogy legyen egy olyan tömeg a futball mögött, ami kijár a meccsre. Elérni azt, hogy a futball szó hallatán ne valami negatív dolog jusson az emberek eszébe. Sajnos manapság nagyon kevés pozitívum van, de meg kell keresni őket. A 2017-es év borzalmas volt, de csak remélni tudom, hogy a 2018-as ennél jobb lesz…