Csakúgy, mint a divatban, vagy bármi másban, rengeteg népszerű dolog a ’70-es, ’80-as, ’90-es évekből lett előszedve, ez alól a futball sem kivétel. Napjaink egyik legtrendibb taktikai innovációja a 3 védős felállás, ami akármilyen meglepő, de Koemanék idejében volt igazán népszerű. Mára már nem csak Európa topcsapatai, de számos magyar gárda is használja. Kicsit jobban belemélyedve láthatjuk, hogy egy nagyon összetett dolog ez, amit tökéletesen meg kell tervezni.
Térjünk kicsit vissza a ’80-as években, amikor a férfiaknak hosszú haja volt, a minél feltűnőbb kiegészítők voltak menők és az extrém öltözködés dominált, csakúgy, mint a három védős szisztéma. Ebben az időben Hollandia és Németország volt az etalon, nem véletlenül, hiszen mindkét válogatott három hátvéddel lépett pályára. Ebben a felállásban a ketten szorosan fogják a támadókat egy játékos pedig amolyan libero vagy sweeper szerepet betöltve szabadon mozgott a védelem vonalában, ezáltal emberelőnyt kialakítva az ellenféllel szemben. Ez egészen addig működött, amig ki nem kopott a divatból a két csatáros játék. A ’90-es, 2000-es években inkább az egycsatáros formációk domináltak, ami ellen tök felesleges volt a három védő.
Az edzők szinte el is felejtették, hogy létezett egyáltalán a libero szerepe, vagy a három védőnek a létjogosultsága, egészen Antonio Conte érkezéséig, aki egy csapásra újra elitklubot csinált a Juventusból. 2011/12-ben a Juventus három védővel nyert veretlenül bajnokságot, a legkevesebb gólt kapva, amire az egész világ felfigyelt. Bonucci-Barzagli-Chiellni dominált hátul, közülük Barzagli volt a libero, aki tömte labdákkal a deep-lying playmaker Pirlót vagy szélsőket. Vidal és Pirlo volt a középpálya szíve, előbbi védekezett, utóbbi diktálta a tempót, csakúgy, mint Marchisio. Jobboldalon a duplatüdejű Stephan Lichsteiner robotolt fel-alá, míg a másik szélen De Ceglie, Estigarribia vagy Giaccherini. Elől két támadó volt, leginkább Vucinic és Quagliarella, akik közül egyik rendszerint hátrébb lépett, segíteni a középpályát. Ez a gárda abban a szezonban 38 meccsen nem kapott ki, amivel Conte felemelkedett az edzőzsenik közé.
A 2014-es Világbajnokságon Hollandia is a 3-5-2-vel jutott el egészen sokáig, majd ismét jött Conte, csak picit változtatott. A Chelsea irányítását vette át az olasz szakember, aki 3-4-3-ban küldte pályára csapatát. Sokan értetlenül néztek, amikor leigazolta David Luizt, akit egyszer már elengedett a londoni klub, ám ő volt a siker egyik kulcsa. A brazil napjaink legjobb liberója, remekül lát a pályán, minden támadásépítés alapja ő. A széleken Alonso és Moses mozgott, akik közül utóbbi csatárból lett wingback, így védekező oldala egy árnyalatnyival gyengébb, de sokszor biztosította őt a középpályára feltolt Azpilicueta. A középpályát a Kanté-Matic kettős uralta, a szerb osztogatta a labdákat, Kanté pedig megszerezte azokat, míg a középpályán Pedro, Willan és Hazard volt a támadásokért felelős, na meg persze Diego Costa.
A Bayern Münchennél Pep Guardiola is valami hasonlót próbált meghonosítani, ő Javi Martinezt képzelte el liberónak, majd később Boatenget szoktatta teljesen át. A Bundesligában később a Julian Nagelsmann által vezetett Hoffenheim és a Tuchel fémjelezte Dortmund is átvette a három védős felállást, de Olaszországban a Lazio és a Roma, míg Franciaországban a Nice játszott hasonlóan. Ez a trend eljutott kishazánkba is, ráadásul egy olasz edző közreműködésével, aki nem más, mint Marco Rossi, a tradicionális olasz edzők mintapéldánya. Kamber volt „Kispest Boatengje”, a két szélsővédő pedig Ikenne-King, és az a Hollander, aki korábban támadó volt. Középpályán Gazdag és Hidi volt a két védekező középpályás, míg Lanzafame és Eppel a támadók. Rossi remek taktikát dolgozott ki, csapata csupán nyolc alkalommal kapott ki és hatalmas meglepetésre megnyerte az OTP Bank Ligát.
Idén a Honvédon kívül már a Diósgyőr, a Puskás Akadémia és a Vasas is próbálkozott hasonlóval, váltakozó sikerrel. Be kell látni nem minden klubnál működik ugyan az, kicsit olyan érzése van az embernek, hogy ezek a gárdák inkább a trend miatt álltak rá a Conte által divatba hozott formációra. Persze nem csak előnyei vannak a 3 védős rendszernek, hanem hátrányai is szép számmal. Először is, nagyon fontos a fizikum, a két wingbacknek gyakorlatilag 90 percet kell fel-alá futnia, míg a három hátvédnek is a toppon kell lenni, mint mentálisan, mint fizikálisan. Az egész nem fog működni, ha nincs egy jó libero, ami gyakorlatilag a kiinduló alap. A középpályán is fontos, hogy legyenek romboló és kreatív játékosok, míg az egyik csatárnak hátra kell lépnie a középpályára. A 3-4-3 vagy a 3-5-2 különböző variációit leginkább a labdát birtokló és kontracsapatok használhatják, de vigyázni kell, mert könnyen a védelem mögé tud kerülni az ellenfél. Hatalmas helyek lehetnek a széleken, emberhátrány a védekezésben, amennyiben nincs összhangban a csapat.
Összegezve csakúgy, mint mindenben, a futballban is új divat fog beköszönni, lesz olyan, aki kitalálja az ellenszert a három védő ellen és akkor megint eltűnik napjaink leginkább kedvelt taktikai alapja.