Hamarosan kezdetét veszi az idei év legjobban várt sporteseménye, a 2018-as világbajnokság, amelyet Oroszországban rendeznek meg. A magyar válogatott ugyan nem jutott ki, azonban így is érdemes lesz figyelni az eseményeket. Az elkövetkezendő egy hónapban az összes résztevő országot igyekszem hosszasan bemutatni.

Szaúd-Arábia neve nem túl ismerős a futball vérkeringésében, neves játékosaik nem igen vannak, maximum a liga lehet ismerős, ahol Ali Al-Habsi véd, aki éveket húzott le a Premier League-ben, vagy a Serie A-ból ismert Fetfatzidis. Voltak nevesebb edzők is a kispadon, a Dél-Amerikában népszerű Edgardo Bauza, az Újpestnél is dolgozó, világjáró, Leo Beenhakker, Puskás Ferenc (1976/77-ben), vagy Bert van Marwijk.

A jelenlegi szakvezető az a Juan Antonio Pizzi, aki a Tenerife, a Barcelona és a Valencia csatára is volt, 2016-ben pedig Chilével lett Copa America győztes. Bert van Marwijk vezette ki a csapatot a vb-re, 2006 óta először, azonban érthetetlen módon nem ő fog a tornán irányítani. 4-3-3-ban játszottak a selejtezők folyamán, kicsit hollandos felállásban, ami meghozta a sikert. 17 gólt szereztek a selejtezőben, hazai pályán veretlenek tudtak maradni, a második félidőket pedig nagyon megnyomták, hiszen 12 találatot is a második 45 percben szereztek. Szaúd-Arábia ismét régi fényében pompázik, csakúgy, mint anno 1994 és 2006 között, amikor négy alkalommal is szerepeltek vb-n. Akkoriban a Zöld Sasok uralták Ázsiát, a kontinens legjobb válogatottja az övéké volt, 1996-ban  Ázsia-Kupát nyertek, 2000-ben és 2007-ben pedig másodikak voltak, majd jött bő tíz év, amikor eltűntek a világ elől.

Januárban kilenc ismeretlen szaúdi játékos is a La Ligába szerződött, gyakorlatilag a semmiből, mindenki hatalmas meglepetésére. 2017-ben kötött egyezséget a két ország szövetsége, miszerint a spanyolok fejleszteni fogják a helyi futballt, ám ez akkor senkit nem érdekelt, hiszen sűrűn történnek ilyenek a futball világában, aztán hírtelen elkezdtek áramlani a szaúdi focisták a La Ligába. Yahya Al-Shehri a Leganeshez került (ahol azóta sem lépett pályára), Marwan Othmnan pedig az utánpótlásba, a Villarrealhoz pedig ugyan így került Salem Al-Dawsari és Jabor Issa. A Levante, ha már kapott (már pedig biztosan nem akart) szaúdi játékost a keretébe, akkor egy alkalommal be is vetette Fahad Al-Muwalladot, de kulcsember meglepő módon ő sem lett. Ali Al-Namer (Numancia), Abdulmajeed Al-Sulaiheem (Rayo Vallecano), Abdullah Al-Hamdan (Sporting Gijón) és Nooh Al-Mousa (Valladolid) a másodosztályba szerződött (jókora segítséggel).

Kérdés közülük hányan lesznek ott a világbajnokságon, annyi azonban bizonyos, hogy ezek a játékosok tudtak újat tanulni és fejlődtek Spanyolországban, még ha lehetőséget nem is kaptak. A keretben biztos nem kap meghívót mind a kilenc fiatalember, de páran ott lehetnek Oroszországban.

Pizzivel a spanyol vonal van a válogatottnál is, de a 4-3-3 az maradt, az eredmények pedig egészen jók voltak a felkészülés során. Moldovát és Algériát elverték, Ukrajnával döntetlent játszottak, azonban Belgiumtól 4-0-ra kikaptak a 2018-ban lejátszott meccseken. Kérdés ez mire lesz elég, nekem kicsit sötét lónak tűnnek. 2017-ben, az U20-as vb-n nagy meglepetésre továbbmentek a csoportból, majd szorosan, de alulmaradtak a későbbi elődöntős Uruguayjal szemben, ami mutatja, hogy az utánpótlás is rendben van. Az A csoportba kerültek a vb-n, ami nem tűnik nagy falatnak, ki tudja, akár tovább is juthatnak, csakúgy, mint tavaly a fiatalok.

Hamarosan kezdetét veszi az idei év legjobban várt sporteseménye, a 2018-as világbajnokság, amelyet Oroszországban rendeznek meg. A magyar válogatott ugyan nem jutott ki, azonban így is érdemes lesz figyelni az eseményeket. Az elkövetkezendő egy hónapban az összes résztevő országot igyekszem hosszasan bemutatni.

A FIFA-világranglistán 65. helyen álló Oroszország nem lehet túl bizakodó, hiszen eddigi legjobb hegyezésük egy 4. hely volt, az is 1966-ban. Azóta nem igazán megy a mostani házigazdának, 1986 óta egyszer sem tudtak továbbjutni a csoportkörből, 2006-ban és 2010-ben pedig ki sem jutottak. 2014-ben Algéria és Dél-Korea ellen döntetlent játszottak, Belgiumtól pedig kikaptak, így a harmadik helyen zárták a tornát. 

Fabio Capello irányította akkor a válogatottat, de hat meccsen mindössze két alkalommal tudta győzelemre vezetni csapatát, így őt 2015 nyarán menesztették, helyét pedig Stanislav Cherchesov vette át, aki játékosként 1994-ben és 2002-ben szerepelhetett világbajnokságon. A korábbi kapusnak nem sok nemzetközi tapasztalata van edzőként, egy-egy évet eltöltött a Spartak Moszkva és a Legia Varsó kispadján, mielőtt szövetségi kapitány lett.

A keret nem áll fiatalokból, a Berezutski-Ignashevich kettősre már nem lehet számítani, így a játékrendszer is változott. Az előző meccseiket nézve úgy tűnik, a mester a 3 védős felállást erőlteti, ami idáig nem igazán működött, hiszen Brazíliától, vagy Uruguaytól is simán kikaptak, azonban Spanyolország, vagy Belgium ellen döntetlent játszottak. Akinfeev maradt elsőszámú kapus, de végre van kihívója Lunev személyében, aki a Zenit portása, ennek ellenére szinte borítékolható, hogy Akinfeev fog kezdeni. A mag maradt a régi, Glushakov, Smolov, Kombarov már-már régi motorosnak számít, de egy-két fiatal is kulcsember lett az előző világbajnokság óta. Aleksandr Golovin, a CSKA 21 éves középpályása alapemberrá vált, 17 meccsen játszott már 2015-ös debütálása óta. A kulcsember, és a csapat gólfelelőse azonban Fedor Smolov lehet, aki idén termeli a gólokat, 22 bajnokin 14 találatot szerzett, ezek mellett pedig öt gólpasszt is kiosztott.

Az oroszok kerete nem túl acélos, sok az öreg, a fiatalok pedig nem topjátékosok, ráadásul a barátságos meccseken sem ment túlságosan nekik. Mázlijuk, hogy talán az egyik leggyengébb csoportba kerültek, Szaúd-Arábia és Egyiptom mellé, az egyetlen kihívójuk csak is Uruguay lehet. Házigazdaként kötelező lenne továbbjutni, de reálisan nézve a második helyért fognak harcolni.  

Csakúgy, mint a divatban, vagy bármi másban, rengeteg népszerű dolog a ’70-es, ’80-as, ’90-es évekből lett előszedve, ez alól a futball sem kivétel. Napjaink egyik legtrendibb taktikai innovációja a 3 védős felállás, ami akármilyen meglepő, de Koemanék idejében volt igazán népszerű. Mára már nem csak Európa topcsapatai, de számos magyar gárda is használja. Kicsit jobban belemélyedve láthatjuk, hogy egy nagyon összetett dolog ez, amit tökéletesen meg kell tervezni.

Térjünk kicsit vissza a ’80-as években, amikor a férfiaknak hosszú haja volt, a minél feltűnőbb kiegészítők voltak menők és az extrém öltözködés dominált, csakúgy, mint a három védős szisztéma. Ebben az időben Hollandia és Németország volt az etalon, nem véletlenül, hiszen mindkét válogatott három hátvéddel lépett pályára. Ebben a felállásban a ketten szorosan fogják a támadókat egy játékos pedig amolyan libero vagy sweeper szerepet betöltve szabadon mozgott a védelem vonalában, ezáltal emberelőnyt kialakítva az ellenféllel szemben. Ez egészen addig működött, amig ki nem kopott a divatból a két csatáros játék. A ’90-es, 2000-es években inkább az egycsatáros formációk domináltak, ami ellen tök felesleges volt a három védő.

Az edzők szinte el is felejtették, hogy létezett egyáltalán a libero szerepe, vagy a három védőnek a létjogosultsága, egészen Antonio Conte érkezéséig, aki egy csapásra újra elitklubot csinált a Juventusból. 2011/12-ben a Juventus három védővel nyert veretlenül bajnokságot, a legkevesebb gólt kapva, amire az egész világ felfigyelt. Bonucci-Barzagli-Chiellni dominált hátul, közülük Barzagli volt a libero, aki tömte labdákkal a deep-lying playmaker Pirlót vagy szélsőket. Vidal és Pirlo volt a középpálya szíve, előbbi védekezett, utóbbi diktálta a tempót, csakúgy, mint Marchisio. Jobboldalon a duplatüdejű Stephan Lichsteiner robotolt fel-alá, míg a másik szélen De Ceglie, Estigarribia vagy Giaccherini. Elől két támadó volt, leginkább Vucinic és Quagliarella, akik közül egyik rendszerint hátrébb lépett, segíteni a középpályát. Ez a gárda abban a szezonban 38 meccsen nem kapott ki, amivel Conte felemelkedett az edzőzsenik közé.

A 2014-es Világbajnokságon Hollandia is a 3-5-2-vel jutott el egészen sokáig, majd ismét jött Conte, csak picit változtatott. A Chelsea irányítását vette át az olasz szakember, aki 3-4-3-ban küldte pályára csapatát. Sokan értetlenül néztek, amikor leigazolta David Luizt, akit egyszer már elengedett a londoni klub, ám ő volt a siker egyik kulcsa. A brazil napjaink legjobb liberója, remekül lát a pályán, minden támadásépítés alapja ő. A széleken Alonso és Moses mozgott, akik közül utóbbi csatárból lett wingback, így védekező oldala egy árnyalatnyival gyengébb, de sokszor biztosította őt a középpályára feltolt Azpilicueta. A középpályát a Kanté-Matic kettős uralta, a szerb osztogatta a labdákat, Kanté pedig megszerezte azokat, míg a középpályán Pedro, Willan és Hazard volt a támadásokért felelős, na meg persze Diego Costa.

A Bayern Münchennél Pep Guardiola is valami hasonlót próbált meghonosítani, ő Javi Martinezt képzelte el liberónak, majd később Boatenget szoktatta teljesen át. A Bundesligában később a Julian Nagelsmann által vezetett Hoffenheim és a Tuchel fémjelezte Dortmund is átvette a három védős felállást, de Olaszországban a Lazio és a Roma, míg Franciaországban a Nice játszott hasonlóan. Ez a trend eljutott kishazánkba is, ráadásul egy olasz edző közreműködésével, aki nem más, mint Marco Rossi, a tradicionális olasz edzők mintapéldánya. Kamber volt „Kispest Boatengje”, a két szélsővédő pedig Ikenne-King, és az a Hollander, aki korábban támadó volt. Középpályán Gazdag és Hidi volt a két védekező középpályás, míg Lanzafame és Eppel a támadók. Rossi remek taktikát dolgozott ki, csapata csupán nyolc alkalommal kapott ki és hatalmas meglepetésre megnyerte az OTP Bank Ligát.

Idén a Honvédon kívül már a Diósgyőr, a Puskás Akadémia és a Vasas is próbálkozott hasonlóval, váltakozó sikerrel. Be kell látni nem minden klubnál működik ugyan az, kicsit olyan érzése van az embernek, hogy ezek a gárdák inkább a trend miatt álltak rá a Conte által divatba hozott formációra. Persze nem csak előnyei vannak a 3 védős rendszernek, hanem hátrányai is szép számmal. Először is, nagyon fontos a fizikum, a két wingbacknek gyakorlatilag 90 percet kell fel-alá futnia, míg a három hátvédnek is a toppon kell lenni, mint mentálisan, mint fizikálisan. Az egész nem fog működni, ha nincs egy jó libero, ami gyakorlatilag a kiinduló alap. A középpályán is fontos, hogy legyenek romboló és kreatív játékosok, míg az egyik csatárnak hátra kell lépnie a középpályára. A 3-4-3 vagy a 3-5-2 különböző variációit leginkább a labdát birtokló és kontracsapatok használhatják, de vigyázni kell, mert könnyen a védelem mögé tud kerülni az ellenfél. Hatalmas helyek lehetnek a széleken, emberhátrány a védekezésben, amennyiben nincs összhangban a csapat.

Összegezve csakúgy, mint mindenben, a futballban is új divat fog beköszönni, lesz olyan, aki kitalálja az ellenszert a három védő ellen és akkor megint eltűnik napjaink leginkább kedvelt taktikai alapja.

Az oldal elsősorban fiatal játékosokkal foglalkozik, olyanokkal, akik a jövő ígéreteit lehetnek, ezért döntöttem úgy, hogy csinálok egy sorozatot. Ebben hozzám hasonló korú tehetséges magyar futballisták lesznek bemutatva, akik pár év múlva a válogatottban vagy az NB1-ben lehetnek. Első játékosunk Orosz Adrián, aki a Győr futballistája. Ismerjük meg őt!

Miért kezdtél el focizni?

Úgy érzem a labdával születtem es azt tudom, hogy vele is akarok a sírba menni, szeretem a focit, ezért kezdtem el játszani.

 Van valaki a családban, aki futballozott vagy ki által kezdted el űzni ezt a sportot?

Édesapukám focizott, meg a tesóm is, ő is az ETO-ban játszott, majd kihívták Olaszországba focizni, de nem engédtek el szüleim, és rá egy fel évre megsérült, műteni kellett, de nem sikerült neki a műtét, ezért nem folytathatta a focit. Ő nagyon sokat segített, motivál, hiszen tudom, hogy nem csak egy karriert csinálok, hanem az övét is folytatom.

Ha egy nemzetközileg is ismert játékoshoz kellene hasonlítani magadat, ki lenne az és miért?

Nem ismerek hozzám hasonló játékost, de ha nagyon muszáj, akkor talán James Rodriguez lenne.

Szerinted mik a legnagyobb erősségeid?

Robbanékony vagyok, nagyon akaratos, minden párharcba keményen megyek bele, pontos labdákat adok, és jó a labdakezelésem, lövő technikám is jónak mondható.

 Mik azok, amikben még javulnod kell?

Igazából az állóképességemen kéne javítani, és még felsőtestre egy kis izmot felszedni.

Hogy látod, van esélyed bekerülni a Győr felnőtt csapatába?

Én látok esélyt, 1-2 éven belül a felnőtt csapat keretében lehetek, kitartok mellette, és teszek is érte

Szeretnél itt maradni és fejlődni, vagy amilyen gyorsan csak lehet kimennél külföldre?

Igazából én úgy vélem, hogy alapból nagy különbség van utánpótlás es a felnőtt csapatok játék között (ez kívülről nem is látszik annyira). A magyar és a külföldi csapatok között is van különbség. Előnybe lennék, ha mar utánpótlás játékosként is kint lehetnék, hiszen akkor mar abba a játékba épülnék be, de az is egy jó dolog, ha felnőtt csapatba itt szerzek tapasztalatot és úgy megyek ki.

Tavaly nyáron az AS Roma leigazolt egy mindössze 20 esztendős török szélsőt, viszonylag sok pénzért. Cengiz Ünderről volt az, akiért a rómaiak képesek voltak 12 millió fontot fizetni, amire sokan felkapták a fejüket. Ne felejtsük el, hogy ő már az új sportigazgató, Monchi felfedezettje, így várható volt, hogy nem nyúltak nagyon mellé vele. Monchi volt az, aki a Sevillából kirakatcsapatot csinált és számos tehetségnek adott lehetőséget. Ünder is ilyen lehet, a City elől elhappolt török ugyanis utolsó négy meccsén öt gólt szerzett.

Korábban azt nyilatkozta, szívesebben játszana Angliában, úgy is volt, hogy a Manchester Cityhez kerül, azonban az angolok le akarták őt passzolni a Freiburgnak, ami érthető módon nem tetszett a játékosnak. Így került képbe a Roma, ahol egy fiatal játékosnak sokkal több esélye van kibontakozni, mint a Cityben, ahol még az akadémisták sem kapnak szerepet, nemhogy frissen igazolt, fiatal külföldiek. Kezdetben Rómában sem volt könnyű az élet, a nyelvet nem beszélte és egyedül is élt -életében először – így nem sikerült jóra az első pár hónap. A téli átigazolási szezonban úgy volt, hogy kölcsönadják a Sassuolonak, azonban végül nem jött össze az üzlet. Nagyon jól tette a vezetőség, hogy nem engedte el a fiatal törököt, hiszen ez után robbanásszerűen tört be a köztudatba. Az első találatát a Hellas elleni februári összecsapáson szerezte, ami lélektani szempontból nagyon fontos pillanat volt. A következő héten a Benevento ellen duplázott és egy gólpasszt is kiosztott, legutóbb, az Udinese otthonában pedig szintén ott volt a neve a góllövők között. Ha ez nem lenne elég, a keddi Bajnokok Ligája meccsen is betalált, ezúttal a Sahtarnak.

A tavalyi szezonban remekelt a Basaksehir színeiben, a bajnoki cím sem sokon múlott, ráadásul a csapat egyik legjobbja volt - a bemutatkozó szezonjában - így a válogatottba is bekerült, ahol hét meccsen már három gólnál jár. A tavalyi esztendőben 32 bajnokin hét gólt és öt asszisztot jegyzett, köztük volt egy dupla a Besiktas ellen. Érdekesség, hogy ő nem játszott soha a tradicionális nagy török csapatok egyikében sem, hanem más utat választott. Egy nehezebb, de talán mégis eredményesebb, célravezetőbb utat. A Basaksehirnél hamar megkapta a lehetőséget, amit egy Besiktasnál biztosan nem jött volna el ilyen hamar.

Ünder története nagyon hasonlít egy másik török fiatal, Salih Ucan életútjára, aki szintén a Bucaspornál kezdte karrierjét. Ucannak nem vált be a római kaland, sokat volt sérült, lehetőséget sem kapott. Ündert nem dobták egyből a mélyvízbe és ő is kivárta, amíg lehetőséget szavaz neki Eusebio di Francesco vezetőedző. Ez a Hellas ellen jött el, azóta pedig 4-2-3-1-re állt át a Roma, egy olyan formációra, ami kedvez a török szélsőnek. A csapatnak is jobban megy azóta, a Serie A-ben ki sem kaptak a Hellas elleni győzelem óta.

Kétség kívül berobbant a köztudatba, azonban kár lenne elhamarkodottan ítélkezni vele kapcsolatban. Egyelőre gyengébb csapatok ellen bizonyított csak, de sokan már Aranylabda esélyesnek vagy az „Új Salahnak” mondják. Túlzásnak érzem ezeket a jelzőket, de kétség kívül biztató a játéka. Az AS Roma úgy néz ki, megtalálta Salah helyettesét a személyében, hiszen Ünder hasonló típusú játékos. Monchi személye pedig ennyit számít, ha ő nincs, akkor már egy Ünderrel kevesebb lenne a Farkasok kerete.

Tavaly nyáron minden szép, s jó volt. Elképesztő élmény volt az egész Európa-bajnokság, tényleg olyan, amit még korábban soha nem tapasztalhattunk. Mindenki hirtelen odalett a fociért, egyre többen fociztak magyar mezben a pályákon. Legendák születtek, akikre a fiatalok is felnéztek. Minden olyan jónak tűnt, úgy érezhettük, hogy vége az átoknak, a magyar foci ismét visszatérhet a régi helyére. Azonban az egész egy illúzió volt, valójában semmi nem történt, futballistáink nem tanultak meg játszani, a csapat ugyan olyan erősségű volt, csak kijött a lépés és nem utolsó sorban játékosaink is jó formában voltak. Király Gábor karrierjének utolsó nagy lehetősége volt az Eb, ahol zseniálisan védett, olyannyira, hogy a nemzetközi sajtó is újfent felfigyelt rá. Visszavonulása után valljuk be, hogy egy nagyon nagy betöltetlen űr keletkezett. Hiányérzete van az embernek, amikor a kezdőre néz, hiszen Király neve garancia volt a sikerre. Annyira alázatos, jófej, igazi sportember volt, akit -megkockáztatom – lehetetlen lesz pótolni. Gulácsi méltó utódja lehet, de csak technikailag. Soha nem lesz olyan karakter, olyan egyén, vezér, mint Király, aki valami egész különleges pluszt adott. Mellette Juhász Roland is olyan meghatározó tagja volt a védelemnek, akit nagyon nehéz lesz pótolni. Az elmúlt évek, évtizedek legjobb védője volt, aki Bajnokok Ligájában is szerepelhetett, annyi tapasztalata volt védőként, mint senki másnak a jelenlegi keretből. Mellette cserélődtek az emberek, de ő állandó pont volt a védelemben Királlyal együtt.

Lássuk be, Király és Juhász visszavonulásával két olyan játékos esett ki a védelemből, akik korszakos egyéniségek voltak. Igen, vannak tehetséges játékosaink, akik lehetnek hasonló nagy egyéniségek, de erre nem mostanában lesz sor. Nincs olyan játékosunk jelenleg, aki egy BL vagy topligás csapatban stabil, meghatározó ember tud lenni. Ehhez még tegyük hozzá, hogy Gera is tavaly nyáron volt karrierje csúcsán, így kijelenthetjük, hogy az a kevés egyéniség is eltűnt mára a csapatból. Dzsudzsák egyszerűen soha nem lesz olyan, mint Gera vagy Király. Lehet technikásabb, lehet jobb, mint futballista, de mint ember, egyén, csapatjátékos nyomába se érhet a fentebb említett két korszakos egyéniségnek. Lehetett volna hasonlóan szép karrierje, ha anno a PSV-ből nem Oroszország fele veszi az irányt, hanem Európába.

A tavalyi Eb-n mindenkinek kijött a lépés. A nagy öregek megragadták éltük utolsó lehetőségét (Király, Juhász, Gera), míg a fiatalok is felnőttek hozzájuk (Kleinheisler, Nagy Ádám). A fiatalok jó teljesítményt nyújtottak, amivel elérték, hogy egy sokkal jobb csapatba kerülhessenek, de érzésem szerint egyikőjük sem döntött jól. Egyébként is, ez a magyar foci egyik legnagyobb gondja. Egyszerűen nem tudnak csapatot választani játékosaink. Ezt megfigyelhetjük, ha megnézzük az utóbbi évek átigazolásait. Dzsudzsákban több volt, Nagy Ádám a Serie A-ba ment, ami a magyaroknak játékostemető, Kleinheisler megbukott Németországban, Kádár Ukrajnából soha nem lesz akkora vezér, míg Guzmics is maradhatott volna közelebb a válogatotthoz. Meghatározó játékosaink nem döntöttek jól, karrierjük megbicsaklott, rossz döntést hoztak, amivel a nemzeti csapat is sokat gyengült, pedig a keret alapvetően nem változott. Amikor Pintér Attilával szenvedtünk akkor is hasonló volt a merítési lehetőség, mint ma és a tavalyi Eb-n.

A mostani játékosokat nézve Gulácsi és Nikolics lehet az a két húzóember, akikre lehetne építeni, annak ellenére, hogy a csatár azért már nem fiatal, de jelen helyzetben ő az, aki a nemzetközi mezőnyben is ér valamit. Rövid-középtávon rá kell építeni a csapatot, köré formálni a taktikát, amivel kihozhatjuk belőle a maximumot, így a válogatott és Nikolics is profitálhat. Ez egy 4-5 éves projekt lehet, közben pedig beérhet az a mag, amely Szélesi Zoltán alatt brillírozott az utánpótlás-válogatottakban. Torvund, Szoboszlai és Csoboth lehet a jövő válogatottjának a magja, akik évek múlva már meghatározó tagjai lehetnek a nemzeti csapatnak.

A 2017-es év tényleg a magyar labdarúgás egyik legszomorúbb esztendöje volt. Egy évben kikapni Andorrától és Luxemburgtól akkora csalódás, amit nem lehet leírni. A srácok lélektanilag a földön vannak, a támogatás eltűnt mögülük, a csapat mellett pedig nagyon kevesen állnak. Mindenki a változást akarja és azt, hogy történjen már valami. A kommenteket olvasva jól látni, hogy mindenki ért a focihoz, így nyugodtan mondhatjuk, hogy 10 millió szövetségi kapitány országa vagyunk. Jókat derülhetünk akkor, amikor olyanokat olvasunk, hogy „szüntessük meg a profi labdarúgást, szántsuk be a pályákat” és társai. Lehet sokan viccnek szánják, de sajnos nagyon sokan ezen a szinten tartanak. A közbeszéd szintje is 0 hazánkban, akárcsak a válogatott és a csapatok teljesítménye. Azonban vannak még reménysugarak.

Izland, Belgium és Németország példájából lehet tanulni. Az említett nemzetek is a padlón voltak, majd elkezdtek valami mást, ami 10-15 év után ért be. Nálunk is elkezdődtek ezek a változások, de nem fognak egyik pillanatól a másikra lezajlani. Várni kell, türelmesnek lenni, amire a magyar ember nem képes. Mi mindig többet akarunk, soha nem elégszünk meg azzal, ami van. Ebben a helyzetben tényleg nem lehet mást tenni, mint megoldásokat keresni, megreformálni az utánpótlást, játékosokat nevelni és a futball közbeszédét növelni. Tenni azért, hogy legyen egy olyan tömeg a futball mögött, ami kijár a meccsre. Elérni azt, hogy a futball szó hallatán ne valami negatív dolog jusson az emberek eszébe. Sajnos manapság nagyon kevés pozitívum van, de meg kell keresni őket. A 2017-es év borzalmas volt, de csak remélni tudom, hogy a 2018-as ennél jobb lesz…

Az RB Leipzig sikere mellett egyre kevesebb szó esik a Red Bull Salzburgról, amely eddig remekel az Európa Ligában. Az I jelű kvartettet vezeti eddig az osztrák együttes a Marseillét megelőzve. A salzburgiaknak eddig két győzelme és két döntetlenje van, aminek hála 2 ponttal mennek a francia gárda előtt. Meglepő lehet ez, hiszen az utóbbi években nem igazán ment nekik a nemzetközi kupaporondon.

Eddigi legnagyobb sikerük az, hogy az EL csoportköréből továbbjutva sikerült eljutniuk a legjobb 16-ig, ám ott már a Basel túl nagy falatnak bizonyult. Az évek alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a Bajnokok Ligája elérhetetlen még a csapatnak, ám az Európa Ligában, ha jól szerepelnek, akkor jól járnak pénzügyileg is. Tavaly az átigazolási piacon 60 milliós bevételt kapart össze a klub Keita (33 millióért Lipcsébe), Soriano (13 millióért Kínába), Upmecano (9 millióért Lipcsébe) és Bernardo eladásából, aki szintén a német gárdához tette át a székhelyét. A Red Bull vállalat okosan jött rá, hogyan lehetne maximalizálni a fiatalok kinevelését. A cégnek van csapata Brazíliában és Ghánában is, így az ott jól teljesítők egy-két szezon elteltével jöhetnek Európába. Előbb az FC Lieferinghez kerülnek, amely a Salzburg kiscsapata gyakorlatilag, hiszen a legtöbb fiatal itt kap először bizonyítási lehetőséget. Akik jól teljesítenek, azok mehetnek vissza Salzburgba, akik nem elég jók azok pedig valamelyik kisebb osztrák csapatba kerülnek. Így gyakorlatilag a Salzburgnak nem csak a saját kerete erősödik, hanem a bajnokság színvonala is nő ezzel a tömérdek fiatal játékossal.

A Liefering keretében nincs 20 évnél idősebb játékos(!), mégis a másodosztályban a feljutásért küzdenek. Szoboszlai Dominik is a Liefering nagy erőssége, hiszen eddig a magyar középpályás 15 bajnokin 3 gólt és 2 gólpasszt osztott ki. Visszatérve a Salzburgra, jól látható, hogy mi a csapat átigazolási politikája. Olyan fiatal játékosokat próbálnak Ausztriába csábítani, akik pár év múlva már egy jóval nagyobb bajnokságban játszhatnak. Sok légiósuk van, de nem 30 évesek, hanem 20-as éveik elején járó suhancok. A keret 69%-át külföldiek teszik ki, legtöbbjük érthető módon brazil vagy ghánai. Ennek fényében nem meglepő, hogy a csapatnak 12 felnőtt válogatott játékosa van és 10 utánpótlás válogatott fiatalja.

A Red Bull és a Salzburg projektjét érdemes figyelni, hiszen számos játékosnak ők adták meg a lehetőséget arra, hogy klasszis futballisták legyenek. Az afrikaiak számára ideális első európai klub lehet az osztrák gárda, amely kiváló ugródeszka. Az utóbbi években Naby Keita és Sadio Mané is innen tört ki és lett klasszis futballista, akik példaképek lehetnek a maiaknak. A Salzburgnak hála az egész osztrák bajnokság egyre színvonalasabb és egyre több fiatal árasztja el a kisebb csapatokat. Összeségében nagyon jól látni, hogy hozzánk közel ennyire profi munka zajlik, bár azért jobb lenne, ha ezt mi is elmondhatnánk magunkról.

Akadémia. Mit is jelent ez a szó a futball világában? Egy adott csapatnak az olyan utánpótlása, ahol azok a tehetséges fiatalok, gyerekek kapnak szerepet, akik hazájukban, a környékben vagy az országban a legjobbak, akik a jövőben képesek lehetnek arra, hogy a felnőtt csapatban vagy a válogatottban is bemutatkozhassanak. Nagyon összetett az, hogy egy fiatalból milyen játékos lehet, kiből lesz első osztályú futballista, míg ki lesz az, aki a vártnál sokkal kisebb karriert fut be. Ennek számos összetevője van, nagyon sok mindentől függ, hogy kiből válik kész játékos. Alapból fontos, hogy milyen mentalitású az adott labdarúgó, mennyire képes elviselni azt a terhet, amivel egy focistakarrier jár, a hírnév, a siker, a pénz, vagy adott esetben a bánat, a szomorúság, vagy éppen a kudarc. Hosszú út az, amíg valakiből kész, felnőtt futballista lesz, sok buktatóval, sok nagyon nehéz pillanattal, de ha valaki ezeken képes átlendülni és fejben ott van, mindamellett, hogy technikás, atlétikus, akkor minden adottsága megvan ahhoz, hogy belőle váljon valak

Az akadémiák megjelenésével azonban kezd kikopni a játékból az a fajta csibészség, bátorság, vakmerőség, lazaság, amit a kisgyerekek nem a műfüves pályán tanulnak meg, hanem kint az utcán, a haverokkal, amikor nincs más hobbijuk, kitörési lehetőségük, csak a futball. Kint, a groundon lehet a legtöbbet fejlődni, még ha ezt nehéz is észrevenni. Ott tanul az ember olyan ösztönös mozdulatokat, amelyek a sorsdöntő pillanatban dönthetnek. A mai világban egyre inkább kezd kikopni ez. Manapság már robot szintű, atlétikus, taktikailag géniusz fiatalokra van szükség, akik instant erősítések lehetnek, hiszen nincs idő arra, hogy valaki beérjen, kész játékos legyen. Eredménycentrikusság a legfontosabb manapság, ami, ha úgy nézzük kezdi kicsit tönkretenni az egészet, hiszen nem lehet már lezserül játszani, beiktatni egy-két váratlan cselt, vagy szólót, hiszen minden meg van előre tervezve, amiben a játékosok csak bábúként szerepelnek. Nyilván ez azért túlzás, láthatunk erre példát, elég csak Neymart említenünk. Ha már nála tartunk, ő sem egy csili-vili akadémián nevelkedett, kezdete el a focit, hanem az utcán, Brazília egyik legszegényebb városrészében, ahol a focin kívül mással nem lehet kitörni. Bizonyos szempontból nézve ezt is nevezhetjük eredménykényszernek, csak ilyenkor nincs benne a játékosban, hogy nyerni kell, hanem a tudatán kívül van egy bizonyos kitörési vágy, amely szükséges a klasszissá váláshoz.

„Jó futballistát nevelni nem lehet, mi sem vállalkozunk erre. A jó futballista születik, mi csak biztosítjuk a körülményeket ahhoz, hogy aki nagy játékosnak született, az ki tudjon teljesedni” -hangzott el ez a mondás a román Gheorghe "Gică" Hagi, a ’80-as, ’90-es évek egyik legtechnikásabb támadó középpályásának a szájából. Hagit sokan csak a „Kárpátok Maradonájának” becézték teljesen jogosan, hiszen akkoriban hazájának az egyik legnagyobb sztárjának számított. Hét alkalommal választották ’Az Év Román’ Futballistájának, három alkalommal szerepelt világbajnokságon (1990, 1994, 1998), míg ’94-ben az álomcsapatba is bekerült. Mindemellett ugyan ennyi alkalommal játszott Európa-bajnokságon is (1984, 1996, 2000), amit kevés román futballista mondhat el magáról. Összességében 125-szörös válogatott, amivel második az örökranglistán Dorinel Munteanu mögött, míg Adrian Mutuval egyetemben a válogatott történetének leggólerősebb játékosának is mondhatja magát a maga 35 találatával. Azon kevesek közé tartozik, akik megfordultak mind a Barcelonában, mind a Real Madridban, ám mégse utálja őt a két gárda szurkolótábora.

Összességében kijelenthető, hogy játékosként rendkívül sikeres volt, amit nehéz lett volna überelni az oldalvonal mellett, ám ott nem alakultak túl fényesen számra a dolgok. Hagi, annak ellenére, hogy edzői karrierje nem indult túl fényesen 2001-ben-még ugyan abban az évben, amikor visszavonult-vette át a nemzeti csapat irányítását Bölöni Lászlótól, ám mivel nem sikerült kijutni a világbajnokságra, így menesztették. Ezek után trenírozta a Bursasport, a Galatasarayt és a Steauat is, ám egyik állomáshelyen sem ért el sikereket.

Ez talán annak is köszönhető, hogy Hagi rendkívül makacs, önfejű, aki a maga útján megy. Nem hallgat másokra, csakis a saját szavára. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen személyiségű embernek nem való az edzősködés, ahol együtt kell másokkal dolgozni, egy csapatban, ahol ugyanolyan fontos a stábtagok véleménye is. Ekkor döntött úgy, hogy létrehoz egy saját akadémiát, hiszen az ő visszavonulása óta a román válogatott gyakorlatilag semmi eredményt nem mutatott fel.

’’Gheorge terve az volt, hogy megmutassa a többi klub vezetőjének, hogy hogyan is kell fiatalokat nevelni. Egy olyan utánpótlásközpontot szeretett volna, amely nagyon hasonlít a Real Madridéra, vagy a Barcelonáéra, ám gyűjtött adatokat az Ajax vagy a Milan bázisából is.”-mondta Catalin Andrei, Románia egyik legismertebb újságírója az ESPN-nek. 10 millió eurót ölt bele az akadémiába, nem, nem az állam pénzéből, sőt, még csak nem is az adófizetők pénzéből jött lére az utánpótlás bázis, amelyet Constantaban húzott fel, egy régi kukoricáson, közel szülőfalujához. Ezzel egyidőben befektetett a Viitorul Constantaba is, amely elkezdett játszani a harmadik vonalban 2009-ben. A terv egyszerű volt, nem talált ki valami elképesztően nagyot, csupán egy reális, jól működő stratégiát dolgozott ki. A felnőtt csapatot évről-évre elárasztani tehetségesebbnél-tehetségesebb fiatalokkal, akikre majd később lecsaphatnak a nagy klubok is, amivel busás haszonra tehetnek szert. A recept be is vált, amelyhez elengedhetetlen volt egy fiatal, ambiciózus menedzser is Catalin Anghel személyében, akivel 2012-ben már az élvonalban találták magukat.

Nagyban köszönhető a siker Hagi személyének, hiszen az ő neve azért még mindig jól cseng, főleg Romániában, ahol egy igazi kultuszszimbólummá vált és ahol mindenki ismeri őt. Tényleg, mint nálunk Puskásnak, akkora nagy neve van, ami értelemszerűen vonzza a befektetőket és a szakembereket is. Szépen lassan kezdtek kijönni az első fecskék is, akikre egyből lecsaptak a nagy, európai sztárcsapatok is. Az egyik legjobb példa erre Cristian Manea igencsak érdekes esete. Történt ugyanis, hogy a Viitorul Constanta hátvédjéért a hírek szerint bejelentkezett az angol Chelsea 2015 márciusában, ami nem ritka jelenség, hiszen a Londoniak előszeretettel vásárolják fel a tehetséges fiatalokat, akik később aztán soha nem szerepelnek a felnőttcsapatban. Manea is erre a sorsra jutott, csakhogy a hírek szerint ő soha nem is volt a Kékek játékosa. 2,3 millió fontról szóltak a hírek-ami elképesztően nagy pénz, főleg a román futballban-ám a transzfert nem jelentette be soha a Chelsea, sőt, nem volt azon a listán sem, ahol a klub kölcsönjátékosait sorolják fel. A valóság az lehet, hogy Maneát a ciprusi Apollon Limassol vette meg anno és ők passzolták tovább a belga Royal Excel Mouscronnak, ahol mondjuk nem igazán játszik, hiszen idén mindössze 9 meccsen szerepelt minden sorozatot figyelembe véve.

A legújabb név pedig Ianis Hagi, aki nem más, mint az édesapa Gheorge fia, aki csakúgy, mint apja egy rendkívül technikás, kétlábas középpályás, aki remekül cselez, így nem csoda, hogy a kezdetektől fogva az akadémia egyik legnagyobb tehetségének volt kikiáltva. A Viitorulnál hamar megkapta a lehetőséget, köszönhetően, hogy édesapja alatt dolgozhatott, aki egyszerre a csapat tulajdonosa és elnöke. 2014-ben mutatkozhatott be, majd egy évvel rá már alapembernek számított. Nem is csoda, hogy őt is elvitte egy európai élcsapat, név szerint a Florentina, ahol ő sem játszik sokat, de legalább 8 meccsen 2 gól és gólpassz a mérlege.

Az idei szezonban az FC Viitorul bajnok tudott lenni, ami hatalmas szó, hiszen 8 évvel a csapat megalapítása után tették mindezt. Sőt, ők tényleg akadémia, nem csak egy csapat, amelyre rá van aggatva ez a szó, hiszen a keret átlagéletkora 22,3 míg a Puskás Akadémiánál ez a szám 26,2, ami azért lényegesen magasabb. Jelenleg 4 felnőtt és 17 utánpótlás válogatott játékosuk van, ami egyértelműen jelzi a szerepüket a román futballban. Ismét a Puskással vonnék párhuzamot, ahol ketten vannak a felnőtteknél, míg 5-en az utánpótlásban. Az közös a két csapatban, hogy idén mindketten bajnokok lettek, csak azzal a kis, elenyésző különbséggel, hogy a románok az élvonalban, míg Pintérék a másodosztályban ünnepelhettek.

Érdekes, hogy míg felnőtt szinten mennyire elhúzott a Hagi Akadémia, addig korábban az utánpótlás eseményeken azért rendre verték őket magyar csapatok. Valahogy még 16-17 éves korban egálban vagyunk velük, csak aztán a román fiatalok lehetőséget kapnak, míg a magyarok padoznak, pedig (főleg a másodosztályban) azért bőven nem lenne rizikós bevetni a mélyvízbe egy 16 éves fiatalt. Összeségében Haginak nagyon sokat köszönhet az egész román futballtársadalom, hiszen mindamellett, hogy aktív korában játékosként is elképesztő sikerre vezette országát, most neki köszönhető, hogy megindult valami az ottani futballban, valami új, más, ami eddig nem volt, egy olyan kezdeményezés, amit érdemes lenne másolni, követni, amivel talán mi is sikeresebbek lennénk.

Az 1993/94-es szezonban járunk, a magyar bajnokság 91. kiírásában. Ekkoriban még 16 csapatos volt az élvonal, ahol a kiesés osztályozós rendszerben dőlt el. Érdekes, hogy ebben a szezonban 5550 volt az átlagnézőszám, míg összesen 1 332 100-an látogattak ki a meccsekre. Érdemes ránézni a 16 csapatokra, teljesen nosztalgikus élmény végigfutni a neveken. Vác FC-Samsung, Videoton-Waltham FC, Csepel-Kodax SC BVSC-Dreher.

Kiélezett évad volt az, hiszen a győztes a Kispest Honvéd FC volt, amely az előző évadban a harmadik, míg még egy évvel korábban az első lett. A ’92/93-as szezonban végül 43 egységgel sikerült behúzni a bajnokságot a 42 pontos Vác előtt, így a csapat a következő évben elindulhatott a BL-ben a legjobb 32 között. Érdekesség, hogy a bajnoki cím egy külföldi edzővel jött össze, hiszen ekkor a finn Martti Kuusela irányította a Honvédot, aki történelmet írt, hiszen ő volt az első külföldi edző, aki magyar bajnokságot tudott nyerni. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy egy finn tréner hogyan kerül hazánkba, ám az üzleti érdekek hozták ide őt, ugyanis ekkoriban a Honvédnak belga tulajdonosa volt, Louis de Vries személyében, aki Kuuselát onnan ismerte, hogy korábban a belga Beerschotnál dolgozott. A finn tréner bajnok, bronzérmes és ezüstérmes is tudott lenni az itt eltöltött 3 éve során, pedig szkeptikusan fogadták őt a szurkolók. Azonban sikeres volt, sőt legenda lett, majd távozása utána megfordult Görögországban, Ciprusban és Finnországban is a most 71 esztendős szakember. Állítólag az első szava, amit magyarul megtanult az a MUNKA volt, ami nagyon igaz volt rá, az ő felfogására. Máig hősként tisztelik a csapat szurkolói, hiszen nagy tettet vitt véghez.

Essen szó a bajnokcsapatról is, amelyben olyan játékosok játszottak, mint Csábi József, aki a magyar válogatottnál dolgozott sokáig pályaedzőként, vagy Pisont István, aki 7 szezont húzott le a Honvédnál, ami alatt 3 bajnoki címet is elért. Ő is dolgozott az MLSZ-nél, hiszen 2009-ben nevezték ki, ami sikeres döntésnek bizonyult, hiszen több, mint 6 év alatt 150 nemzetközi meccsen volt edző, vagy másodedző. Halmai Gábor neve is ismerős lehet, hiszen 57-szeres válogatottról van szó a személyében. Ő jelenleg a Magyar Labdarúgó-szövetség NB1-es bizottságának az elnöke, sőt, a Haladás résztulajdonosa is egyben. Illés Béláról sem szabad elfeledkezni, hiszen a korábbi Haladás,  Honvéd és MTK labdarúgó jelenleg a szombathelyi gárda egyik tulajdonosa, míg az Illés Akadémia megalapítója. Az első osztályban több, mint 540 meccsen szerepelt, amelyeken 215 találatot szerzett. A válogatottban is szép pályafutást tudhat magáénak, hiszen 64 meccsen 15 gól a mérlege. A Honvédnál lett előszőr bajnok, gólkirály és az Év Játékosa is. 2004-ben vonult vissza a profi futballtól, majd társaival 3 évvel később megalapította az Illés Akadémiát.

Az első hely miatt a csapat elindulhatott a nemzetközi kupaporondon is, ahol a BL-ben, a legjobb 32 között a Manchester Uniteddel találták szemben magukat. Olyan legendák ellen játszhattak a Honvéd játékosai, mint Peter Schmeichel, Roy Keane, Eric Cantona vagy éppen Ryan Giggs. Az első meccsen, a találkozó elején egy gyors ellentámadás végén Keane-hez került a labda, aki mintegy 10 m-ről laposan a jobb alsó sarokba bombázott (0:1).  A 40. percben egyenlítettek a kispestiek: Stefanov - Illés volt a labda útja, a középre küldött labdát azonban elvétették a manchesteri védők, Szabados pedig ott termett, s 5 m-ről a bal sarokba bombázott (1:1). Nem tartott sokáig a hazaiak öröme, ugyanis két perccel később Sharpe pontos középre adását a jókor érkező Keane küldte a hálóba (1:2).  A 43. percben jött az újabb hidegzuhany: Giggs a balszélről középre ívelt, Plókai saját lábában elbotlott, így Cantonának nem volt nehéz 14 m-ről a kapuba találnia (1:3). A 69. percben egy hosszan előrevágott labdát Stefanov kapura emelt, ami Schmeichel mellett került a jobb sarokba, így alakult ki a 2:3-as végeredmény.

(A mérkőzés összefoglalója az alábbi linken tekinthető meg: https://youtu.be/9oY1s7GQQhc)

A visszavágóra 1993. szeptember. 29.-én került sor, 21:00 órakor a legendás Old Trafford stadionban, ahol kb. 40 ezer néző várta a csapatokat, ahol az eső perctől kezdve a hazaiak nyomtak, mint az várható volt, ám a Honvéd hősiesen védekezett, így csak a második félidőben jöttek a gólok, de sajnos nem magyar részről, ugyanis Steve Bruce két fejesgóljára (57. és 64. p.) csak Sallai tudott válaszolni a mérkőzés végén, a 78. percben, amivel a Honvéd csapata búcsúzni kényszerült, de legalább tisztességesen helyt állt.

A sikerek után azonban hanyatlásnak indult a klub, amely azért 1996-ban még nyert egy Magyar Kupát, azonban a jó játékosokat nem sikerült megtartani, így évről-évre a kiesés elkerülése volt a cél.  2003-ban érkezett el az, amit senki nem várt, ugyanis a csapat története során előszőr kiesett a másodosztályba, ami hatalmas sokként éltek meg a szurkolók. A legendás együttes, amely nem is olyan rég még a Manchester United ellen is helyt állt közel került ahhoz, hogy megszűnjön. Szerencsére erre nem került sor, ugyanis Gálhidi György irányításával rajt-cél győzelmet arattak az NB2-ben, sőt a Magyar Kupa döntőjébe is sikerült bejutni, ahol annak ellenére, hogy nem sikerült nyerni, azért egy UEFA kupa indulás összejött.

A nagy változások és a gondok elsősorban egy olasz üzletembernek és építésznek, Piero Pininek köszönhetők, akinek rossz megítélése volt. 2003-tól egészen 2006-ig volt a Budapest Honvéd tulajdonosa, aki hatalmas ígéretekkel érkezett meg, mint a legtöbb külföldi befektető. Minőségi igazolásokat ígért, amik nem igazán jöttek be. Sok botrányba is belekeveredett, volt, hogy elmaradtak a fizetések, míg az edzőket is egymás után váltogatták. 2006 nyarán pedig egy egészen vakmerő és furcsa döntésre készült, ugyanis Dunaújvárosba akarta elköltöztetni a Honvédot, amin az egész közvélemény kiakadt. Végül ez a szándéka megbukott, hiszen a szurkolók és tulajdonostársa, Kiss Zsolt is hevesen tiltakozott. Végül végre megszabadult tőle a Kispest, hiszen üzletrészét eladta Kiss Zsoltnak, aki az üzletrész 80%-át a mostani tulajdonosnak, George F. Hemingwaynek.

Elsősorban Pini idején érkeztek furcsábbnál-furcsább igazolások, elsősorban Afrikából, olyan országokból, amelyekről még csak nem is hallottunk. Mozambiki válogatott futballisták érkeztek, akik annyira névtelenek voltak, hogy alig van róluk információ az interneten. Az egyik ilyen játékos a 189 centiméter magas hátvéd, Marito volt, aki 2003-ban mutatkozhatott be a mozambiki válogatottban, majd 2 évvel rá igazolt hazánkba. Emlékezetes momentum vele kapcsolatban, amikor 2005 áprilisában egy Fehérvár elleni kupameccsen háromszor is a saját háta mögé rúgta a labdát, ami után le is cserélték a 27. percben és többet nem is játszott a nagycsapatban. Később, 2012-ben Sunnyboy leigazolását nem értette senki, pedig a líbiai játékosnak jó ajánlólevele volt, hiszen az Abedi Pelé Akadémiáról érkezett, ám ez nem biztos, hogy igaz, hiszen gyakran merült fel az emberben az a kérdés, hogy Sunnyboy vajon ismeri-e a játékot egyáltalán, annyira borzalmasan játszott. Két év alatt nem lépett pályára hivatalos meccseken, csak a kispadon ült. Távozása után a KFC-ben is látták dolgozni. A másik igencsak furcsa igazolás egy bizonyos Tangara volt, akiről semmi érdemi információ nincs a neten a karrierjéről, ellenben a magánéletével. A hírek szerint az Expressen hirdette magát, mint állás nélküli futballista, de az is kiderült róla, hogy felnőtt filmekben is szerepelt.

Persze, voltak azért olyan afrikai igazolásai is a Honvédnak, akik azért beváltak, gondoljunk csak Benjamin Angouára, aki jelenleg az MLSZ-ben szereplő New England Revolution játékosa, de korábban a Guingampban és a Valenciennesben is alapember volt az elefántcsontparti védő, aki hazánkban arról vált híressé, hogy 93 meccsen 35 sárga és 8 piroslapot gyűjtött, gyakorlatilag minden második meccsén kapott valamilyen lapot.

(Franciaországban sem nyugodott le, hiszen ezen a meccsen a bírótól próbálja elvenni a lapot: https://www.youtube.com/watch?v=cL0UmlXSrMAÖ)

Ezek a világot megváltó nevesincs igazolások többnyire a 2000-es évek közepén, végén érkeztek Kispestre, ám a közelmúltban is szinte csak nevesincs légiósok érkeztek a Honvédhoz, annak ellenére, hogy a Magyar Futball Akadémiára már akkor is lehetett volna támaszkodni, csakúgy, mint idén. 2015-ben például 9 ismeretlen légióst mutatott be George F. Hemingway, ám mondani se kell, egyikőjük sem váltotta meg a világot.

A Honvédnak jött a legjobban, hogy az MLSZ egyre inkább kezdni ösztönözni a klubokat arra, hogy támaszkodjanak a magyarokra, a fiatalokra, az akadémistákra. 2012/13-ban nem kevesebb, mint 20, ’13/14-ben 21, ’14/15-ben 26(!), ’15/16-ban csak 10, míg idén, a bajnokcsapatban már csak 7 légiós van, akik közül ketten már gyakorlatilag tiszteletbeli magyarok.

1992/93 után, 24 év elteltével nyert végre bajnokságot a Kispesti csapat, egy nem akármilyen kerettel, ugyanis előzetesen senki nem gondolta volna, hogy ez a fiatalokkal teletűzdelt, a Magyar Futball Akadémiára építő gárda képes lehet megnyerni az OTP Bank Ligát, amikor egy Videotonnak vagy egy Fradinak sokkal, de sokkal erősebb, bővebb kerete van. Marco Rossi azonban bizonyította, hogy magyar szinten igenis egy jó szakember, aki képes kihozni a legtöbbet a rendelkezésére álló  játékosanyagból. Azért is szép eredmény ez, mert idén tényleg megkapták a lehetőséget a fiatalok, amivel éltek is, így talán a magyar futball is végre rádöbben arra, hogy érdemes megadni az esélyt minél korábban. A kérdés már csak az, hogy mi lesz jövőre, hiszen a keretet valószínűleg szét fogják kapkodni, míg a győzelem után Rossi is bejelentette a távozását, ami kételyeket vethet fel. Kérdés kik távoznak, illetve kik érkeznek, mindamellett, hogy fel lehet-e tölteni a csapatot kizárólag az utánpótlásból érkező játékosokkal. Sok a kérdés, amelyekre nagyon várják a választ a kispesti szurkolók, de annyi bizonyos, hogy érdekes lesz a jövő évi szezon, illetve a nyári selejtező meccsek.

(A zseniális afrikai igazolásokat bemutató részhez a válogatott.blog oldal A kispesti Afrika Korps II - a sötét oldal című írását használtam fel)

A futball ereje lehetővé teszi egy játékosnak, vagy egy teljes csapatnak, hogy többet érjen el, látszólag lehetetlen dolgokat is, a legkülönbözőbb helyeken, témákban. A futball sokszor beleépül a közéletbe, a politikába, vallásba, kultúrába. Sokszor a futball által tőrnek elő rég nem látott érzelmek is

Azonban, a mai világban a futball szerepe kezd eltávolodni ettől a szuperklubok felemelkedése és a bérek egekbe szökése miatt. A régi érdekek már úgy tűnik egyre kevésbé számítanak, míg a felemelkedő pillanatokból egyre kevesebb jut. A régi időket már csak a könyvekből ismerhetjük, amikor még nem volt ekkora különbség a csapatok között. Manapság egyre inkább úgy tűnik, hogy Dávid esélytelen Góliát ellen, míg a nagyhatalmak kezdik kisajátítani a focit.

Wolfsburg városa Alsó-Szászországban található, amely magán viseli egy tipikus európai vidéki iparváros küllemét. Szerény munkásemberek laknak itt, így nincs is meg az a világváros érzés, mint Münchenben vagy Berlinben. Megvan a maga bája, első sorban a futball által. A város és a VFL Wolfsburg is sokat köszönhet a Második Világháború utáni iparosodásnak, ami egy új időszámítást jelentett a helyieknek. Wolfsburg 1938-ban jött létre, hogy elszállásolják valahol azt a több százezer munkást, akik a helyi Volkswagen cégnek dolgoztak, így a sok embernek és a gyárnak hála hamarosan már a város rangot is megkapta a település. A város gyorsan nőtt, mint a méret, mint a lakosság szempontjából, míg a Volkswagen a háború utáni éra egyik nagy gazdasági sikere lett. A gyors növekedés ellenére Wolfsburg lakossága mégsem volt még akkora, hogy benne legyen Németország 50 leglakottabb városának a listájában.

A klubot eredetileg VSK Wolfsburg néven hozták létre 1945-ben, ám kezdetben a gyár dolgozói játszottak a csapatban, amely hamarosan kezdett abbamaradni, ám a munkások egy rétege nem csüggedett és a gárda újjáalakult, így létrejött a VFL Wolfsburg, amely otthona egy kicsi, helyi stadion volt, amelyet a Volkswagen cég birtokolt.

A 20. század közepén a német futballban nem igazán alkottak maradandót, azonban az ’50-es évek elején némi sikert azért elértek 3 Amatőr liga győzelemmel. Közben, 1963-ban megalakult a Bundesliga, ám ekkoriban a gárda négy osztállyal lejjebb szerénykedett. A fejlődésük a ’60-as években stabilizálódott, azonban annak ellenére, hogy 1974-ben a Bundesliga 2. alapítóklubjai közé tartoztak, csupán 1976-ig tartoztak a másodosztály mezőnyébe, majd visszatértek az Oberliga Nordba, azaz a negyedosztályba.

Az 1992-es szezon volt a fordulópont, amikor végre elérték a Bundesliga 2-be való feljutást, majd később stabilizálták is a helyüket a másodosztályban, annak ellenére, hogy ezen a szinten nem voltak még elég rutinosak. A csapat csak fejlődött és fejlődött, majd 1995-ben bejutottak a Német Kupa döntőjébe is-kiütve a Frankfurtot és a Kölnt is-ám a fináléban kikaptak a Borussia Mönchengladbachtól. Két szezonnal később feljutottak a Bundesligába, ahol a 14. helyen végeztek, míg csatárjuk, Fredi Bobic az 5. legeredményesebb játékos lett abban a szezonban. A dolgok jól alakultak, így az 1998/99-es szezonban bejutottak az UEFA Kupába is, miután az azt megelőző szezonban a 6. helyen végeztek.

A következő szezonban a harmadik körig meneteltek, amikor az Atlético Madridtól kaptak ki, ám a Bundesligában visszacsúsztak a 7. helyre. Ez volt akkoriban a csapat történetében a csúcspont, ugyanis egészen a 2007/08-as ötödik helyig kellett várni arra, hogy ilyen magasságokba jussanak (közben kétszer ki is estek). Az aggasztó jelek ellenére kezdték megszilárdítani a helyüket az élvonalban, amit jól mutatott az is, hogy a 2002/03-as szezon folyamán elhagyták az otthonukat (amely a liga legkisebb stadionja volt) és a vadonatúj Volkswagen Stadionba költöztek. A csapat terve egyértelmű volt. A távoli cél az volt, hogy a Bajnokok Ligájában szerepeljenek. A 2007/08-as évadban már is biztató jel volt, hogy Klaus Augenthaler helyére a jó hírű Felix Magath került, akit egy évvel korábban menesztettek a Bayerntől a gyenge idénykezdés miatt, tehát az ő kinevezése vakmerő húzás volt a vezetők részéről. Magath tipikusan az a edzőtípus volt, mint amilyet a Wolfsburg szeretett volna. Olyan szakembert, aki bátran mer építeni az utánpótlásra, ésszerűen költ és a csapatba táplálja a győztes mentalitást. Nem utolsó sorban nem kis név volt a szakmában már akkoriban sem, hiszen korábban a Bayernnel 2 trófeát nyert.

Az első éve a Farkasokkal nehézkesen indult, hiszen az első 10 meccsükből csak 3-at nyertek meg a sok új igazolás ellenére. Ám egymást követő győzelmek hatására kezdett javulni a helyzetük, ám így is csak a középmezőnyben tanyáztak. Egy Borussia Dortmund elleni 4-0-ás decemberi győzelem volt a fordulópont, hiszen az utána lévő 11 meccsből 10-et is megnyert a csapat.

Magath megtalálta a tökéletes receptet, amely a jól megszervezett védekezésen alapult, hiszen Ricardo Costa és Marcel Schafer kiváló duót alkottak a védelemben. Az iráni Ashkan Dejagah pedig a támadásokban remekelt, hiszen számos gólt szerzett a menetelés során. Azonban nem ő volt a legfontosabb játékos, hiszen a Grafite-Dzeko kettősnek volt köszönhető az UEFA Kupába való bejutás, hiszen előbbi 11, utóbbi 8 gólig jutott, így Magath visszahozta a pozitivitást a klub háza tájára.

A 2007/08-as szezonban a gárda már tipikusan egy Magath csapat képét festette: könyörtelen védekezés, míg elől is állandó veszély az ellenfél kapujára. Míg Magath nem is költekezett sokat, hiszen Grafite és Dzeko összesen 10 millió alatt volt, míg Dejagah ingyen.

Ekkoriban a csapat nem kapott túl sok figyelmet, hiszen ők csak az európai kupa indulást érő helyekért harcoltak, míg a Bayern Európában is kezdett egyeduralkodó lenni.

A következő nyáron a szakember kicsit meg akarta erősíteni a keretét, de a költségeket így is alacsonyan tartotta, habár két igazolása azért többe került az átlagosnál. Annak ellenére, hogy védelem szépen helyt állt a 2007/08-as szezonban, Magath erősített, hiszen leigazolta Andrea Barzaglit, akkoriban klubrekordot jelentő 14 millió eurós összegért. A viszonylag nagy átigazolási díj miatt kicsit nagyobb volt a nyomás az olaszon, ám nem hátráltatta ez a teljesítményét. A korábbi Palermo játékos bizonyította, hogy ér ennyit, hiszen a ’07/08-as Bundesliga szezon összes meccsét végig játszotta, hozva azt a védekezési stabilitást, ami a következő lépcsőfokot jelentette a csapat életében. A középpályára Magath leigazolta Zvjezdan Misimovicot a Nürnbergtől 3,4 millió eurós összegért, ami zseniális döntésnek bizonyult, hiszen a bosnyák nagyon jól játszott össze honfitársával, Edin Dzekóval, míg Grafitevel is, így nem is csoda, hogy támadó középpályásként 20 gólpasszt is kiosztott.

Egy erős szezonkezdettel bizonyították, hogy az előző idény nem volt szerencsés, míg Grafite a szezon kezdeti szakaszában 6 találatot is szerzett, így fényesnek bizonyult a jövő. Majd jött egy 11 meccsen győzelmi széria, amely januártól egészen áprilisig tartott, amivel egészen az első helyig jutottak. Áprilisban két meglepő vereség még árnyalta a képet, míg a Bayern kezdett vérszemet kapni, ám a hajrában a Dortmund, Hannover és a Werder elleni győzelmek azt jelentették, hogy megszerezte a csapat története első Bundesliga elsőségét. A Wolfsburg elsősége egész Németországot megdöbbentette, ám Magath jól megformálta a csapatot olyan játékosokból, akiktől senki nem várta, hogy a bajnoki címért versenyezzenek.

Grafite lett A Szezon Játékosa és a gólkirály is a maga 28 góljával, míg mögötte csapattársa, a 26 gólos Dzeko végzett. Gyakorlatilag ők nyerték meg a Bundesligát, ám nem szabad megfeledkezni Misimovicról, Barzagliról, Schaferről és Josuéről sem.

Magath azonban maradt azonban annak a szenvedélymentes és merev embernek, mint amilyen korábban is volt. Elmondta, hogy nem szabad elszállni a földtől és hogy nem ez lesz a csúcs a csapat életében, ám ez már a búcsúlevelének bizonyult, hiszen a következő szezonban már a Schalke vezetőedzője lett. A váltás sokakat meglepett, de a csapatnál nem húzták sokáig az időt és kinevezték Armin Veht az utódjának. Vehnek jó volt a mérlege, ám korábban csak kisebb gárdáknál tevékenykedett, de a Wolfsburgnál valami katasztrófa volt az, amit művelt.

Képtelen volt arra, hogy három fronton is helyt álljon, amit jól mutat, hogy télen belefutottak egy 13 meccses nyeretlenségi sorozatba, ami után menesztették és helyét a második csapat vezetője, Lorenz-Günther Köstner vette át. Vele valamivel jobban ment a szekér, annak ellenére, hogy az utolsó 3 meccs nem igazán jött össze, azért a 8. helyet sikerült bebiztosítani vele. A klub túlteljesített magán az előző szezonokban, ez nyilvánvaló volt, míg szinte mindenki teljesítménye romlott, kivétel Dzekoét, aki ebben a csúfos szezonban is jól teljesített.

Ezek után a csapat teljesítménye jelentősen visszaesett, hiszen a következő szezon még gyengébbre sikeredett. Steve McLarent nevezték ki a gárda élére, azzal a céllal, hogy a Farkasok ismét a csúcsra kerüljenek. Ám ismét csalódnia kellett a szurkolóknak, hiszen az angolt hamarosan menesztették, helyét pedig Pierre Littbarski vette át. Pedig most nagy nevek is érkeztek Diego és Kjær személyében, ám ők nem váltak be, míg a csapat talizmánja, a gólgyáros Edin Dzeko távozott a Manchester Cityhez, amivel kész káosszá vált a szezon a Wolfsburg számára.

Már a kiesés réme is fenyegette az egykor szebb napokat megélt szurkolókat, amikor ismét visszatért Magath és megmentette őket. A 2011/12-es szezonban a 8. helyen végeztek, majd a következő évben Dieter Hecking váltotta őt, aki hosszútávú szerződést írt alá. A korábbi Hannover edzővel ismét jöttek a sikerek, hiszen a ’13/14-es szezonban az 5. helyen végeztek, amivel elindulhattak az Európa Ligában is. Az új igazolások, Bas Dost, Naldo és Perisic egyaránt beváltak, csakúgy, mint anno Barzagli és Misimovic. 2013-ban átigazolási rekordot döntöttek, amikor 18 millióért leigazolták Kevin de Bruynét a Chelseatól. A szerződtetése nagyon jó döntésnek bizonyult, hiszen vele a 2014/15-ös évben a második helyen végeztek, igaz 10 ponttal az első Bayern mögött.

Ám csakúgy, mint korábban Dzeko, De Bruyne is az Etihadba tette át a székhelyét, míg a csapat ismét bajba került. Ugyan az a keret, amely a belgával remekelt kudarcot vallott, hiába igazolták le a helyére Julian Draxlert 36 millió euróért. Sehol nem volt az elődjéhez képest, ám még őt is elvitték, hiszen 2017 januárjában a PSG-hez ment.

Lehetetlen megtippelni, hogy mi lesz a Wolfsburg sorsa, ám az biztos, hogy a bajnoki címük a német sport nagy meglepetéseibe örökké be fog vonulni. Pont az volt a hibájuk, ami korábban az előnyük, hiszen túlköltekeztek, még többet akartak, amivel úgy járhatnak, mint számos korábbi meglepetésbajnok. Az FC Twente 2010-ben története során előszőr nyerte meg az Eredivisiét, míg a Montpellier ugyan ezt tette meg a Ligue 1-ben 2012-ben. Az Atlético 2014-ben tudott meglepést okozni, amikor megtörte a Barca-Real kettős hegemóniáját. A legutóbbi példa a Leicester City, akik történetük első bajnoki győzelme után szintén csak szenvednek. Ezek a csapat igyekeznek megtalálni a helyüket a saját bajnokságukban, ami nem lesz könnyű, ám ez lesz a Farkasok feladata is.

A kérdés velük kapcsolatban az, hogy vajon képesek lesznek-e ismét megismételni a csodát? Mindenesetre a német futball visszatartott lélegzettel várja ezt.

(A CIKK A THESE FOOTBALL TIMES KÖNYVÉBŐL A "THE POWER OF FOOTBALL" CIMŰ ÍRÁSNAK A FORDÍTÁSA)